„Jó kritikát csak arról az étteremről lehet írni, aminek fogyasztására két hét múlva is emlékezni lehet!” – tartja az étteremkritikusok javarésze, s úgy gondolom, most én is ezt a szempontot helyezem előtérbe. Bár a két hét jócskán elmúlt, máig kellemes emlékként van bennem a budapesti A38 hajóétteremben eltöltött néhány óra – s nem csak a társaságomnak köszönhetően.

Tavaly szeptember 19-e környékén Hencsómmal úgy gondoltuk, a „Pesti Broadway” színházas bulija előtt beülünk egy teára valahová. Régi vágyam volt az A38-ba ellátogatni -mely nem csak étterem: kultúr- és koncertközpont is egyben-, így nem is volt kérdés, hol kell leszállni a combinoról, elvégre mindketten szeretünk puccos helyekre járni – no persze, ki az, aki nem…

A Dunán fekvő hajóba épített étteremhez mind tömegközlekedéssel, mind autóval könnyen oda lehet találni, parkolási lehetőségek a rakparton vannak. Tetszett, hogy a hajótestbe még kerekes székesek is könnyen bejutnak, a recepció melletti lépcsőre liftet szereltek részükre. A félemeleten az illemhelyek, pár lépcsőfokra onnan a színvonalnak megfelelően berendezett étterem található, kicsit viccesen elszeparálva az igen- és nemdohányzó részét: jobb oldalán lehet, a balon már kevésbé.

Bár az asztalokon abrosz nem volt jelen, annak védelmét személyenként papír védte, rajta a hajó és egykori személyzete képével. A pohár, az evőeszközök már ott vártak minket, melyek közül az étkezéskor csak utóbbit cserélte le elegántos, illemtudó felszolgálónk.

De ne rohanjunk ennyire előre: hiszen csak egy teára ültünk be: a cserjéből ázott zöld koffeinlöket jókora bögrében érkezett csipeszes megoldással, amihez kellő felvilágosítást kaptunk. A méz tartája már kevésbé nyerte el tetszésemet: ezen a helyen ennyi pénzért had várjam el, hogy tiszta karafban érkezik.

Ismerem barátomat jó ideje, és tudtam, ha evésről van szó, benne nem fogok csalódni. Ő szerencsére nem egy „salátamajszoló”, fölös kilók miatt kimondottan aggódó leányzó, így nem kellett félnem, hogy győzködnöm kell, kis idővel megtekinthettük a szokványosnak nem igazán mondható étlapot.

És ugye, éhesen nem lehet bulizni menni, mert még a disznó is makkról álmodik ez esetben, így a tegnap esti parti előtt egyik barátommal beugrottunk az Operett Színház terétől nem messze lévő kínai étterembe. A kései ebédet ugyan olcsón megúsztuk („Otszáotven foint”), mégis a hányinger kapott el a borsszóró használata közben.

Január 23-án este nyolc óra körül úgy gondoltuk haverral, beugrunk valami olcsóbb helyre, hogy ne csapoljuk le nagyon pénztárcánkat, mégis jóllakva indulhassunk neki az éjszakának. Mivel a pesti gyorskajázók körében nem igazán vagyok ismert, így az egykori kellemes élményekkel befejezett vacsorám színhelyére invitáltam kísérőmet, az Oktogonhoz közeli „Yu Yuan” Kínai étterembe. Első ízben nem is volt semmi baj: az adag nagy, a kaja finom, mint tegnap este is – ám a kínálat már erőteljesen megcsappant. Spanom zöldséges tésztát evett (eddig –és máshol- valahogy nem így nézett ki: spaghetti, hagyma, minimális répa, szójaszósz), én tojásos-zöldséges rizst és tofus mártást próbáltam magamévá tenni a két fadarabbal.

Magával az ízvilággal a vacsorám esetében most sem volt baj, ám az állott spaghetti szerintem undorító volt. (Olasz étteremben dolgoztam jóideig, ahol a tésztákat mindig frissen főztük, persze al dante, így én elvből nem eszem melegentartó pultról tésztát.)

Szakácsnak készülő társam ugyan húzta a száját – otthonról ő sem ilyenre emlékezett, viszont a legnagyobb döbbenetet nem is ez okozta a kétszintes étteremben, ahol lent a hipp-hopp étkezőket látják szívesen abrosztalan, szalvétás-só és borsszórós, borlapos asztalokkal, fent viszont szépen megterítve a’la carte várja a látogatót. No meg a vécé, ami mellett nem szeretnék szó nélkül elmenni…

Jó szokásomhoz híven beszélgetés közben most is előszeretettel játszottam a látszólag fehérborsot rejtő műanyaggal, mikor a teteje valahogy lekerült róla, a döbbenet meg az undor tetőfokára hágott: a kiszóródott bors valahogy koránt sem úgy nézett ki, mint eddig szokott. Gondoltam, szagmintát veszek, és kikértem a szakmabeli barátom véleményét is. Mivel trüsszögni egyikünk sem kezdett, félve ugyan, de megkóstoltam – állás után úgyis elmegy az illata -, és gyermekkorom jutott eszembe, mikor a homokozóban valamilyen úton-módon annak tartalma a számba keveredett…

Igen: homokkal volt feljavítva a fehérbors!

A mellékhelyiség használata ezek után már említésre sem méltó (jókora irónia): a szűk, húgyszagú, koszos vécében még a pisilés sem esett jól…

A 10-es skála: az étteremrész attitűdjére 7, a WC-kre 3 pontot adnék. Mivel az én ételem nekem ízlett –s azt nem számítva, hogy mikrozva van, elvégre pultos kaja-, viszont haveré nem nyerte el tetszésemet, 7 ponttal jutalmazom. Ám az a fránya bors elvette a kedvem attól a helytől, így összességében 4 pontot ítélnék oda.

Kicsit hosszúra sikerült és furcsán végződött a Zöld Teknős Barlangja – Native Teaházba tett látogatása olvasónknak. Csak sajnálni tudom, hogy nem először olvasok ilyen kritikát Kozso teázójáról, ahová rendszeresen én is ellátogatok pesti túráim során. Viszont a kiszolgálás lassúságát alá tudom támasztani!

Kedves Kétszersült!

A következő esetről szeretnék beszámolni.

Néha napján el szoktam menni barátnőmmel a Zöld Teknősbe, ahol szerintem a legjobb környezetben lehet igazán finom teacserjéből készült teát inni. Legutóbbi – és szerintem ezek után legutolsó- látogatásomkor, október végén majdnem egy órát kellett várni a teára, ám akkor is kacifántos úton kaptuk meg: először elkeverték a rendelésünket, majd másodszorra nem azt hozták ki, amit kértünk. A kellemetlenségért természetesen elnézésünket kérték, és kedvezményt ajánlottak fel.

Amikor már véget akartunk vetni ottlétünknek, jeleztük fizetési szándékunkat, ám mint később kiderült (nem hittem volna el, ha nem a szememmel látom), az indiánunk éppen az egyik szeparéban beszélgetett kedvesével, ezért kellett majdnem 3/4ed órát arra is várnunk, hogy fizethessük azt, amit nem is rendeltünk…

Végül már a kasszához mi mentünk oda, ám szívesebben sétáltam volna ki az ajtón fizetés nélkül.

A kedvezményt először elfelejtették beütni, s utána is csak a mézet vonták le (140 Ft, a tea közel 700 Ft volt).

 

Ilyenkor kérhetem én a panaszkönyvet? Mi van, ha fizetés nélkül távozok?

 

Üdv: Balu

 

u.i.: Gratulálok az oldalhoz, így tovább!

Azzal, hogy átépítették a székesfehérvári buszpályaudvart, a tervezők kaptak hideget is, meleget is. Rendszeres használójaként erről órákat tudnék zengeni, viszont a blog témája miatt inkább a vendéglátós oldalról vizsgálnám a kérdést.

A mai napon az igen erős iskola után a Café 19-be lifteztünk fel a váró második szintjére, ahol osztálytársaimmal buszindulásig egy-egy tea, én esetemben pedig cappuccino fogyasztása mellett töltöttük el az időt.

Persze nem is lenne kerek a történet, ha a gesztenyepüréjüket nem is meóztuk volna le, ám az kicsit visszataszító volt, hogy máshol vásárolt, előre csomagolt termékről van szó, amit kedvesen fehér tányérra téve falatozhat a megrendelő.

A netkávézónak nem az ételek kulináris élvezete a legfőbb jellemzője: néhány szendvicsen és desszerten kívül mással akarva sem tudnánk jóllakni.

A négy és hatfős, általában az Alba Volán Fevita Jégkorongcsapatot dicsőítő asztalokon az itallapon, söralátéteken kívül csak egy-egy hamutartó és kávé-ízelítő lap található, mely annyira nem is zavaró az eleve sportbarátoknak berendezett, modern stílusú, plazmatévés kávézóban.

Az italkínálat a Coca-Cola termékek palettáit viseli, ezen kívül megtalálhatóak a szeszesitalok, a filteres teák, és kávékülönlegességek. Sajnos a Melangeot nem az eredeti recept alapján készítik: cappuccino hosszan engedett helyben darált kávéval, és csak kívánságra szolgálnak fel mellé mézet. (Persze, ahány ház, annyi féle elkészítés: van, ahol tejszínt öntenek a kávé és tejhab közé, és cukrot adnak hozzá, megint másutt cappuccinot készítenek, és tejszínhabot nyomnak a tetejére.)

A pultos kisasszony munkájával nem, a filteres teával annál inkább bajom van (már az ominózus élelmiszerismeret óránk óta). Remélem, mielőbb eljutnak arra a szintre az éttermek és kávézók, hogy a tealevelek letörött, majd összesöpört koszát meghagyják az otthoni felhasználásra, és igazi cserjéből adják a koffein-bombát azért a (szubjektív véleményem szerint) horribilis összegért.

És ha már az árak is szóba jöttek: mivel a környéken nem igazán található másik kávézó (most nem szeretném észrevenni a Balaton irányában lévő kocsmát, és a Belváros felé megtalálható Marxim kocsmát, kicsit más vendégkör és súlycsoport), tökéletesen kihasználja monopol helyzetét: a Heimer Háznál kicsit olcsóbb, a Café Möbiusnál jóval drágább vendéglátóipari egységről van szó: a cappucinomért 310, a teákért (ha jól emlékszem) közel 230 Forintot fizettünk. Az üveges italok egyébként 210 Ft-ért kaphatók.

Egyetlen negatív élményem van: sajnos hiába mosolyogtam szépen a hölgyre, nem akart „összetörni” véletlenül egy Piazza Doro-s poharat nekem… a táskámba…

Összességében a kávézónak 4 pontot ítélek az ötből.

A szakmai szervezetek szerint komoly válságban vannak a hazai éttermek. Van olyan igen neves étterem, amely az „új igényeknek megfelelően” bezárt, sokan egyik napról a másikra működnek, de a gasztronómiai szervezetek szerint nem is a pénzügyi válság okozza az igazi gondot.

Decemberben jól látható volt, hogy a multicégek itteni képviseletei 80 százalékban lemondták karácsonyi partijaikat. Ez minden bizonnyal a pénzügyi válságnak volt tulajdonítható. Ezek alapján feltételezhető, hogy az előttünk álló válság egyik vesztesei a cégekre építő éttermek, a rendezvényekre szállító catering cégek lehetnek – nyilatkozta a Figyelő Netnek a Bock Bisztró séfje és tulajdonosa, Bíró Lajos.

A vendéglők harmada szűnhet meg

Gazdasági szakemberekkel konzultálva a vendéglátós pesszimista számításai alapján arra lyukadt ki: májusig a jelenlegi éttermek harmada húzhatja le a redőnyt. A szakmában 1969 óta dolgozó vendéglős úgy véli, hogy a rendezvényes vendéglátók mellett a nagy 100-200 fős vendégszámra berendezkedett éttermek lehetnek majd még bukóágban, míg a 30-40 vendégre építő helyek könnyebben átvészelhetik a nehezebb időszakot. Ezek az éttermek a költségek megfogásával, leépítéssel ugyanis „áramvonalasabbá” tehetik az üzleteiket az ellenszélben.

A munkanélküliek számának növekedése egyébként már érzékelhető az ágazatban. Míg korábban három-négy hét alatt volt négy-öt jelentkező, addig manapság két nap alatt lehet 40-50 aspiráns közül válogatni. A tapasztalatok alapján az ilyen válságokat leginkább a luxuséttermek szenvedik meg. Bár a jól szituáltabb réteg talán kevésbé viseli meg a recessziót, de sokkal érzékenyebben reagál rá, és elkezd tartalékolni. A hivatalos protokolláris munkaebédeket, munkavacsorákat ilyenkor ritkítják, a magánéletben pedig olcsóbb helyet választanak. Az ár/érték aránynál az ár irányába lesznek érzékenyebbek.

A vendéglátás komoly gondja, hogy nincs megfelelő számú polgári réteg, amely a kisvendéglők középső szegmensét jelentené. Vagy olcsó kifőzdék vannak, ahol az ár és a mennyiség számít, vagy csúcsgasztronómiai éttermek.

Éttermek a teljes összeomlás szélén?

Pletykaszinten már lehet arról hallani, hogy Budapest egyik legexkluzívabb étterme, a Gresham Palotában üzemelő Páva bezárt, az ugyancsak az élvonalba tartozó Lou Louról pedig arról pletykál a szakma, hogy hatalmas adósságával a redőnylehúzás határán áll. Ahogyan arról is beszélnek, hogy a nemrég nyitott Costes is kilátástalan gondokkal küzd.