A országon belüli távolságokkal igazából csak akkor szembesültem leginkább, mikor a kezembe vettem az Oviedoba szóló vonatjegyet, és konstatáltam a helyzetet: oda biza’ egynapos út vezet! Az első EVS-képzésem az Észak-spanyolországi Asturias tartományban volt, ahol persze nem csak a tanulásról szólt az a bizonyos egy hét.

A Formación képzés egy kis csapata a városi kalandjátékra készülve

Lassan harmadik hónapja végzek önkéntes tevékenységet a Barcelona tartománybeli Manresa városában, így már esedékes volt részt vennem az első formación-on. A képzés célja, hogy minél jobban megismerjük az EVS felállását – valljuk be, nem volt túl sok időm elmélyülni a rendszerben, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy átlagosan egy évet várnak a pályázók a kiutazásig, közben több felkészítésen vesznek részt, nekem viszont kevesebb, mint egy hónap alatt kellett lelkileg és csomagügyileg elérnem az induláshoz szükséges állapotot. Persze ez számomra egy pillanatig sem volt gond, kimaradt a „pánik” fejezet (igen, a kérdés, hogy tényleg kell-e ez nekem? ill. tényleg el akarok költözni több mint 2000 km-re a családomtól, barátaimtól, és úgy egyáltalán, a nulláról indulva felépíteni ismét mindent?), és mivel már annyira elegem lett a felesleges CV küldözgetésbe és abba, hogy a munkanélküliség úgy viszi a pénzt, mint a fene, remek alternatívának tűnt az első pillanattól fogva ez a lehetőség. Hiszen valljuk be: nem szakadok meg a munkában, rengeteg szabadidőm van, lakást kapok teljes rezsifinanszírozással, egyszerre ismerhetek meg megannyi társadalmi kultúrát és majdhogy ugyanannyit kapok az itteni munkámért, mint amit otthon kerestem, akár heti nyolcvan óra munkával. Persze le kell szögeznem – még mielőtt bárki elhinné, hogy az én kerítésem is kolbászból van: ez a pénz a hónap végére pont elfogy, félretenni csak akkor tudnák, ha a hónap első felében csak krumplit, a másodikban pedig csak rizst ennék, nem dohányoznék, és nem ragaszkodnák ahhoz, hogy legalább kéthetente eljussak a tengerpartra, regenerálódás ügyén. Ez utóbbi kerül a legkevesebbe, hála a zónarendszernek, hiszen centre pontosan ugyanannyiért jutok el a Costa Brava lábához, mint Sitgesbe vagy éppen Sant Vicenç de Calders-be.

Oviedo - út a belvárosba

Szóval nemrég, egy vasárnap reggelen berobogtam Barcelonába, ahonnan León-i átszállással este tízre meg is érkeztem Oviedoba. A szállásunk és a képzés egy internacionális hotelben volt a város szélén - ez mondjuk elég fájó pont volt, hiszen a tömegközlekedés drága, így kénytelen-kelletlen bevállaltuk naponta azt a negyven perces utat a belvárosig, majd vissza. A város egyébként szép. Persze nem a periféria, de amint a centrumba érünk, a gótikus és barokk épületek teljesen elvarázsolják az arra utazót – vagy éppen sétálót (Oviedon – is - keresztül halad az El Camino de Santiago zarándokút).

Oviedo - katedrális

A Residencia Juvenil Ramón Menéndez Pidal névre hallgató hotelben egyébiránt egy főre egy éjszaka reggelivel 38€-ba kerül – ez helyi viszonylatban is húzós! –, ezért az árért egy kétágyas szobában nyikorgó műanyag keretes ágyat, minden nap ugyanazt a reggelit (vaj, lekvár, müzli, kávé és friss baguette) és egy internet szoba használatot kapunk – csakhogy éppenséggel mindössze egy gépen működik internet, és az a gép is olyan, mint amin még 12 évesen nyomtam a CS-t. :D

Az ebédre és vacsorára természetesen előfizethet bárki – már akinek mindegy, hogy mire szórja el a pénzét: vagy se íze se szaga, vagy éppen mindkettő, de akkor inkább ne lenne, ám a legmeghökkentőbb az volt, amikor főételnek főtt rizst kaptunk, kecsappal… Hát köszi.

Boldog vagyok, hogy nekem egy fillérembe sem került ez a szállás és étkezés, mert nyugodt szívvel kijelenthetem: ezért a szolgáltatásért 10€/éjnél többet eszem ágában sem lenne fizetni!

Oviedo - egy ötcsillagos, a környezetébe egy pillanatig sem beleillő hotel

No de ennyit a negatív élményekről, mert ezeken kívül már nem is nagyon volt. A Formación-ra számos spanyol területről érkeztek önkéntesek: Teneriféről, Madridból, Baszk földről, Asturias és Gallícia tartományokból és Katalóniából is. A munkanyelv természetesen a spanyol volt, ám figyelembe véve, hogy többen csak egy-két hete érkeztek, rendszeres angol fordítást kaptunk. Mivel nekem semelyik nyelv sem az erőségem még (bár kétséget kizáróan az elmúlt három hónapban mindkettő hatalmas fejlődést mutat!), szerencsémre a magyar önkéntesektől tudtam kérni segítséget, ha éppen valami nem volt teljesen tiszta. Magyarokon kívül egyébként grúz, ecuadori, argentin, mexikói, német és török önkéntesek vettek részt.

Oviedo - egy hatalmas park kellős közepén napfürdőző teknősök, pávák, kacsák és hattyúk látványában pihenhetjük ki a fáradt hétköznapokat

Az egy hetes képzés alatt annyi infót szívtunk magunkba az EVS-ről, amennyit csak lehet, megismertük az AXA biztosítás csínját-bínját és az országot behálózó kapcsolatrendszert alakítottunk ki, ha esetleg összejön annyi szabadnap és pénz, legyen kit meglátogatni erre-arra. Mindezt persze általában játékos formában – ami kimondottan öröm volt egy-két szárazabb, egyhelyben ülős, tömör prezentáció után. Számomra a legkedvesebb feladat a gimcana volt, ami egy szokványos városi kalandjáték: Oviedo belvárosában kellett megkeresni, meginformálni, kitalálni vagy éppen megalkotni az egyes feladatokat. A leginkább tetszetős feladat az volt, amikor az egyik kolbász-bolt kirakatába felhalmozott mennyiséget kellett meghatározni. Naná, hogy a kóstolás sem maradt el: 80 centért adtak egy kisebb darabot – és bár a magyarnak nincs párja, ez a házi mégiscsak felveszi bármelyik hazaival a versenyt!

Atlanti-óceán

Valamennyi képzés kötelező eleme egy kirándulás a környéken. Mi pénteken mentünk körülnézni. Elsőként a páratlan szépségű Cabo Peñas nemzeti parkba vittek minket, ahol a majd’ 50 méter magas meredek partfalról csodálhattuk az Atlanti-óceán meseszép és vad látványát. Lélegzetelállító volt figyelni, ahogy a hatalmas hullámok a szikláknak csapódnak és apró cseppekre szakadva térnek vissza a morajló tengerbe. Mivel az időjárás majd’ minden nap hűvös és esős volt, így a nagy ködnek köszönhetően nem lehetett, csak pár kilométerre ellátni. Azt mondják, ha nagyon tiszta az idő, és jó távcsövünk van, el lehet látni a francia Quimperig is – aztán ki tudja, lehet, hogy ez is csak egy amolyan turista fogás, mint a delfint ígérő sétahajók az Adrián…

Atlanti-óceán

Úgy egy óra múlva indultunk Asztúria második legnagyobb városába, Avilés-be. Ahogy közeledtünk a központhoz, teljes csalódás fogott el: semmi mást nem láttunk, csak gyárakat, füstölgő kéményeket, teherautókat és az óceánból a belvárosig nyúló, koszos Ria de Avilés nevű folyót, amin megállás nélkül folyik a vízi szállítmányozás. Hatalmas szerencse, hogy ahogy a belvárosba ér az ember, leesik az álla! Meseszép kis sikátorok, tipikus asztúriai házak, sidreriák várják mindazt a többszázezer zarándoklót, akik végigjárják az El Caminot. A macskaköves kis utcákon sétálgatva hipp-hopp tova vész a nem túl fényes fogadtatás, pláne, ha az embert egy olyan fejedelmi svédasztalos vacsorával várják, mint minket a Tierra Astur Sidreria-ban! Volt itt minden, ami tipikus, ami finom, és amit csak el tudunk képzelni! Miután a vállalkozó kedvűek kipróbálták a sider (habzó almabor) csapolását a vagy kétszáz literes tölgyfahordóból, éjfélig tartó mulatság vette kezdetét. El tudnám viselni minden nap ezt a vendéglátást (a kérdés csak az, lenne e bárki is, aki el tudna viselni egy kétszáz kilósra hízott boldog embert :D)!

Avilés belvárosa

Szabadidős központ Avilésben és egy kör alakú étterem - kicsit úgy éreztem magam, mintha nem ebben az univerzumban lennék :)

Svédasztalos vacsora az egyik avilési sidreriában

Így csapolják a sidert

Már indulásom előtt eldöntöttem, hogy ha eljutok Északra, akkor Gijón (Xixón) városát is megnézem, így a jegyemet egy nappal áttetettem, és kipihenve a hajnalba nyúló avilési, majd oviedoi bulizást, koradélután elindultam a félszigetre épült kikötővárosba. Természetesen az időjárás aznapra sem mutatott változásra hajlandóságot, így a városnézésem 8 fokos, szeles és véget nem érő szitáló esőben telt. A kihalt belvárosban alsógatyáig átázott ruhában sétálgatva persze egy pillanatra sem bántam meg a döntésemet, mert csodaszép látványban volt részem, s ha annyira nem is, egy ici-picit csak érezhettem magamon az óceán vízének selymes tapintását! Irdatlanul sós! :)

Asztúriász összességében pozitív benyomást keltett, bár kétség kívül nagyon kimerítő hetet töltöttem ott, nyugodt szívvel javaslom mindenkinek, aki Észak-Spanyolországot veszi célba – nem fog csalódást okozni!

Ha egy igazán mediterrán kisvárosra vágyunk, aminek ráadásul tengerpartja is van, érdemes vonatra szállni és egy fél órát utazni vele, mert Sitges minden pénzt megér!

Az egyik étterem tetejéről csodás kilátás nyílik a városra és a partra

Mármint megérné, ha többe kerülne eljutni oda, mint Barcelonába, ám a helyi vasút társaságok által kialakított zónarendszernek köszönhetően centre pontosan ugyanannyiba kerül elmenni a katalán fővárosba, mint Maҫanetbe… Szám szerint Manresából 5,70€-ba, ám mivel elég kevés az esélye annak, hogy ha valaki Magyarországból katalán területre látogat, éppen pont ebben a kisvárosban fog megszállni, így megnéztem, a „fővárosból” 3,5€-ért juthatunk ki.

A sitgesi templom

Ahogy a Renfe által üzemeltetett vonatról leszállunk, egy perc sétával bejutunk a központba. A szűk sikátorok, a mediterrán házak és csempemozaikok olyan egyedi hangulatot kölcsönöznek a falunak, amit aki csak Barcelonában jár, soha nem fog megtapasztalni – pláne, ha Spanyolország ezen részére olyan fenntartásokkal érkezik, hogy azt akarja látni, amit a horvátoknál vagy a görögöknél tapasztalt. Órákat el lehet császkálni a szűk utcákon, ahol persze minden a turizmusra épült: nem csoda, a 26000 lakosú falu nyaranta a háromszorosára duzzad (4500 szállodai ágy közül választhatunk, ami valljuk be, nem mindennapi egy alig 44 km² alapterületű falu esetében).

Amsterdamban láttam ennyire keskeny házakat...

Az első írásos említések a faluról már az 1. századból származnak. A középkorban a barcelonai püspökség megbízásából épült vár a 12. században előbb a Sitges család, majd Bernad de Fonollar tulajdonába került. A legnagyobb hírnévre akkor tett szert a város, amikor az 1960-as években Santiago Rusiñol odaköltözött, és a Franco-korszak ellentáborát alakította ki. Ekkor kapta a mini-Ibiza jelzőt is.

Sokan áldják Facundo Bacardi nevét is, aki 1814-ben Sitgesen látta meg a napvilágot, majd kubai emigrálása után megalapította a Bacardi gyárat és megalkotta a máig töretlen sikert arató Bacardi Rum családot.

Most még kihalt a móló, ám egy hónap múlva már moccanni sem lehet!

A strandon is csak akkor nincs ember, ha éppen esik.

Sitges 17 stranddal büszkélkedik: az „általános” fürdőhelyek mellett található koedukált és nemenként elkülönített nudista strand is, mindemellett kimondottan homoszexuálisoknak kiépített tengerpart is. Ez utóbbin nem is szabad meglepődni: ma már a melegturizmus legkiemelkedőbb úti célja, Európa Torontójának, azaz az egyik legtoleránsabb városának tartják.

Sétálóutcák a part mellett

Ettől függetlenül Sitgest nem csak a meleg- és leszbikus utazók látogatják előszeretettel. A falu olyan különleges mikroklímával rendelkezik, hogy majdhogy a leghosszabb nyarat tudhatja magáénak Katalónia szerte – nem ritka, hogy míg a 35 km-re lévő Barcelonában szakad az eső és fáznak, itt jóízűen folyik a napozás. Talán ennek is köszönhető, hogy a falu évente számos fesztivált fogad be.

Meglepő, de nem mindegyik lakás hotel, a helyiek is imádnak itt élni
(bal oldalt látható a homok, pár lépére már a tenger van!)

Februárban kezdődik a száz éves hagyománnyal rendelkező Carnival (vagy Carnestoltels), amit a torkos csütörtök (Dijous Gras) nyit meg, az arribo király látványos étkezését felelevenítve, majd egy teljes hónapon keresztül folyik a farsangi mulatság néptánccal, xatonades-el (hagyományos helyi saláta omlettel) és jellegzetes farsangi elemekkel. A legfontosabb pillanat a Rua de la Disbauxa, amikor negyven-egynéhány úszó merészkedik az akkor még jócskán hideg tengerbe.

Nem csak szemmagasságban vannak látványosságok!

Ezért a fotóért majdnem az ingem testi épségét áldoztam fel! De megérte - nekem tetszik

Ahogy haladunk a nyárba, úgy érnek minket a programok: virágkarnevál, pride, bears-pride, és film fesztivál – hogy csak párat említsek. Ám ha éppen nem is egy óriási karnevál közepére csöppenünk, Sitgesen akkor is csodálatos nyaralást tölthetünk el!

Kezek a parton

A tenger úrnője

Művészek (ez az egyetlen utcai alkotás - már amiket láttam -, ahol férfiak jelennek meg.
Az összes szobor, csempemozaik női alakokat ábrázol!)

Kilőttem az esőfelhőket! :)

A strandokon sétálgatva egyértelműen kijelenthetem: százszor lenyomja a barcelonai fürdőhelyeket! Mivel itt a hullámok is sokkal inkább "emberbarátok", mint a nagyvárosban, kisgyermekes családoknak is kimondottan ajánlott úti cél – hogy a kagylók szerelmeseiről ne is beszéljek! Gondolom azt mondani sem kell, hogy homokos strandok vannak a városban (ha jól tudom, van kavicsos partszakasz is, ám ott még nem volt szerencsém búvárkodni). Azt hiszem, ez az a falu, ahová olyan gyakran elutazom, amilyen gyakran csak lehet! Pláne, hogy első találkozásunkkor nem egyszer eleredt az eső - nem mintha nagyon bántam volna, elég meleg van már most is!

A kedvenc utcám

Nem egy ilyen mozaikkal találkozhatunk az utcákat járva

A hétvégén az Astuiras tartománybeli Oviedoba utazom egy egyhetes képzésre, ami kötelező eleme mindenkinek, aki EVS programon vesz részt. (Mellesleg 16 órás a vonatút Barcelonából!) Már alig várom – de töredelmesen bevallom, a végére vagyok a legjobban rákattanva, hiszen az utolsó éjszakát a 20 km-re, északra fekvő Gijonban töltöm, s végre valahára megmártózhatok az Atlanti-óceánban is!

Kedves színpad társamnak szeretettel

A húsvét nemzetközi. Ugyan itt, Manresában, ahol EVS önkéntes szolgálatot látok el, a megannyi marokkói bevándorlónak köszönhetően kevésbé adnak hangot a Festa Pasqua ünnepnek, mégis az azt megelőző hétvégén több faluban Caramelles felvonulással köszöntik a húsvéti nyuszit.

A gyerekek táncolna, a felnőttek énekelnek

Szombaton Callus-ban jártam, ahová Alba, a koordinátorunk hívott meg magához. A felvonulás éppen elkezdődött mire odaértem, így egyből belecsöppentem a közepébe: helyi népviseletbe öltözött férfiak és nők (kicsik és nagyok egyaránt) Alba háza előtt énekeltek és táncoltak, majd néhány falat édesség és pár korty bor-sör-üdítő után indultunk tovább a következő állomásra.

Caramelles tánc

A caramelles dalokat és táncokat mindig húsvétot megelőző napokban járják/éneklik. A dalok vallásos témájúak, Krisztus feltámadásáról szólnak, de az utóbbi években a helyi szatirikus ügyeket is dalokba foglalják. A helyi népviselet tájegységenként változik, katalán területen ez főleg egy csörgőkkel felszerelt sabata (cipő, mely totál karácsonyi hangulatot adott a lépéseknek), virágos szoknya, vörös derékkötő, fehér ing és ami elmaradhatatlan: a nyakba akasztott katalán nemzeti szalag.

A vendégvárók rendszerint az erkélyen vagy az emeleti szobák ablakában várják felvonulókat, akik közül a legmagasabb férfi egy hosszú rúd segítségével egy-egy szál virágot ad nekik. Ezt valamennyien némi apróval honorálják.

A nagybőgőnél maga, Don Corleone :)

Népviseletben

Hogy pontosan miért csak azokhoz a házakhoz mentünk el, ahová, spanyol tudásom híján csak nagyjából értettem: ha jól vettem ki Alba szavait, korábban nagyobb adományokat vagy társadalmi munkát adtak a falu működése érdekében az érintett családok, és ezzel hálálják meg nekik.

Ha már katalán ünnep, katalán borivás!

Ha valami vetekszik a beach-feelinggel, az nem más, mint a Güell park! Látni az elterülő várost és a mélykék tengert, valami felbecsülhetetlen élmény!

Az előző napi barcelonai városnézésemet kipihenve fogtam hozzá a Residencia Nuriában kapott reggelinek (az 1,6 €-s árért pont azt kaptuk, amit ennyiért az ember elvárhat: két szelet pirítós, némi vaj, keksz és kávé), hogy újult erővel induljak neki a város talán leglátványosabb parkjába, a La Salut melletti domb déli oldalára. Antonio Gaudi tizennégy év alatt készült el az 1900-ban indított fejlesztésével, azon célból, hogy itt lakóparkot alakít ki. Mivel rajta kívül senki nem akart ideköltözni, a családjával lakták be a hatalmas teret. Mára már az UNESCO Világörökség része az egyedi és igencsak hangulatos sétányokkal, lépcsőkkel, épületekkel szegélyezett terület, mind-mind egy rendkívül különös fantáziavilághoz hasonlítanak, s annyira különleges, hogy azt leírni lehetetlen, ezt egyszerűen látni kell!

Gyalog mentem el a parkba, nem mondom, hogy pihentető útvonalon. Ugyan a táv nagy része csak enyhe emelkedőn vezet Gaudi művéhez, az utolsó másfél kilométer alatt az ember többször elgondolkodik, miért spórolta meg a buszjegy árát?

Közel két órát töltöttem el a parkban, s bár a százezernyi turista sorra foglalta el pózolás gyanánt a padokat, sikerült egy szerencsés pillanatban kisajátítanom egy kis részt, ahonnan majd’ egész Barcelona és a háttérben elterülő Földközi-tenger látványában mélyülhettem el.

Természetesen visszafelé is gyalog mentem. Mivel nem volt nálam térkép (naivan azt gondoltam, ér valamit az okostelefonra telepített google-maps – tévedtem), csak a saját fejem után jártam követtem a hosszú utcákat. Célirányosan, persze: hedonista nap, kell a tenger!

A közel (itthon megnéztem, útvonaltervező alapján) 10 km gyaloglás alatt a város valódi arcát fedeztem fel. Számomra nem nyújtott többet, mint bármelyik nagyváros perifériája, az viszont nagyon tetszett, hogy gyakorlatilag sehol sem a megszokott aszfalttal kiöntött járdákon, hanem virágmintás térköveken gyalogoltam végig.

Utam során belefutottam a helyiek által csak szivarnak becézett Torre Agbart, ami a maga 144 méteres magasságával Barcelona harmadik legmagasabb épülete. Jean Nouvel műve mindig csodaszép: nappal fekete/vörös színekben pompázik, éjszakára a 4500 lednek köszönhetően kék színt kap. Jelenleg a vízművek épülete, így belülről megnézni nem lehet.

Tovább haladva már majdnem feladtam (hát igen, senki ne vegyek a humanciban cipőt, egy kalap kakit sem ér, egy hónap használat után mindkét talpa kilyukadt, a bélése meg teljesen szétnyűvődött [cserecipő, az előző két hónap után jutott el erre a szintre] – ezt az állapotot a legócskább dechatlonos cipőmnél is majd’ egy év alatt értem el!), mikor a horizonton valami nagy kéket véltem felfedezni a házak között. Újult erővel haladtam tovább, és komolyan mondom, a világ legjobb talpmasszázsa mezítláb sétálgatni homokban!

Némi pihenés és üdvözlőkép gyártás után a Gótikus negyeden keresztül indultam vissza a Placa Catalunya-hoz, ugyanis reggel írt  srác, akivel a BlabBla Car telekocsis oldalon egyeztettem, mégsem megy haza, így maradt a vonat. Nem mondom, hogy nem volt fárasztó, de megérte!

<< Első nap

 Montserrat

Két nappal a Barcelonai kirándulásom után Luk-kal, egy volt angliai önkéntessel, aki jelenleg angolt tanít, a Montserrat-hegy meghódítását terveztük. Mivel aznap hatalmas eső volt a hegyen és környékén, így nyertem még egy pihenőnapot, így pénteken délelőtt 11-kor indultunk neki a nagy útnak. A Monistrol de Montserrat állomásig Manresától 3,75 €-s áron jutottunk el (ugyanitt kell leszállni, ha Barcelona felől érkezik valaki), onnan a hegyre három lehetőségünk van: a TGF vonata (zöld), a Teléferic (libegő) és a séta. Előbbit választottuk (6 € egy útra, a libegő picivel drágább). Mi a zöld vonatot választottuk.

A Montserrat városba érve nem csak a 11. századbeli bencés kolostort, de az 1592-ben befejezett bazilikát is megtekinthetjük. Ez utóbbiban található a Fekete Madonna, ahová évente több millió zarándok látogat el – ottani tartózkodásunk alatt csupán háromórányi sort kellett volna kivárni. Az 1236 méter magas hegy tetejére több túraútvonal vezet. Érdemes felsétálni a Sant Jeronira, hiszen szép időben egész Katalónia belátható, sőt, még Mallorca szigetét is kiszúrhatjuk. Lélegzetelállító látvány – mi sem panaszkodtunk, pedig elég borús volt végig az idő -, és azok a sziklák!

Én mindenkinek javaslom, látogasson el a hegyre, ha a környéken jár, nem fog csalódni!

Szombat délutánra katalán húsvétolásra vagyok hivatalos Callusba. Ez lesz a folytatás.

Kedves Világ! Azt hiszem, nem panaszkodhatok. Már eddig is számos frenetikus helyeken jártam, földön, vízen, levegőben, mégis azt kell mondjam, ez most mindent vitt. Már-már leírhatatlan érzés a már tavasszal is perzselő napon ücsörögni a Földközi tengerrel szemben, homokba dugott lábbal!

Lassan egy hónapja vagyok EVS önkéntes a spanyolországi Manresában, így úgy éreztem, ideje végre a katalán fővárosba is ellátogatni. Hétfőn éppen ezért Barcelonába utaztam. Manresától a jegy 5,7€ egy útra, én egy olyan vonattal mentem, ami egy óra tíz perc alatt ért be a Placa Catalunya-ra, a La Rambla indulópontjára. Tömeg – de ne rohanjunk ennyire előre: a Renfe társaság járatával mentem, mely – hasonlóan az összes Barcelonába befutó vonathoz – a város perifériájánál lemegy a föld alá, ahol egyfajta, kiegészítő metroként funkcionál. Mellesleg nem csak ott: több városon haladtunk keresztül – alatta. A vagonok kényelmesek és tiszták, nem nagyon láttam graffytiket sehol.

A La Rambla a város Andrássy útja: a terebélyes fákkal szegélyezett sétálóutcán éttermek, kávézók tömkelege fogadja az oda látogatókat, s persze elmaradhatatlan a grafikusok és némi apróért a turistákkal fotózkodó jelmezesek jelenléte sem. Ahogy haladunk a kikötő felé, sorra jelennek meg a szuveníresek is, ahol gyakorlatilag bármit megvásárolhatunk, ami kötődik Barcelonához, a katalánokhoz vagy éppen Spanyolországhoz.

Pillanatkép a La Rambláról

Némi apróért bárki fotózkodhat velük

Számomra a sétáló utca egy pillanatra sem tett pozitív benyomást, ezért is volt felüdülés az utca közepén található St. Josep la Baqueria piac, ami mára már ugyan szinte csak a turisták által látogatott árusítóhely, mégis lenyűgöző. Megannyi standon kínálnak frissítő gyümölcstálakat, gyönyörű kézműves csokoládékat, de persze a friss halak, rákok, polipok sem maradhatnak el, megadva ezzel a tipikus mediterrán illatot. Persze a tömeg itt sem elhanyagolható, ám számomra kevésbé volt zavaró, mint az odáig vezető úton.

A piac bejárata

Van itt minden, mi szemnek, szájnak ingere

A La Rambla végén található gigászi méretű Kolumbusz-szobor mind méretével, mind a mögötte feltűnő tengerrel csodálatos látvány! Tovább haladva egy modern, mégis pompás hídhoz érünk, amit napozásra és naplemente nézésre kialakított kis teraszokkal szegélyeznek. A híd túlvégén egy hatalmas plázáhz érünk (Mare Magnum), mely gyakorlatilag egy ablaktömeg – remek lehetőséget adva mindenféle érdekes perspektíva fotózásához. Az üzletházban természetesen kávézók és éttermek is megtalálhatóak.

Kolumbusz szobra

A Mare Magnum pláza

A Museum d’Historia de Catalunya mellett Roy Lichtenstein – A fej című alkotása fogad minket. A pop-art stílusú szobor a barcelonai olimpiára készült. Frenetikus!

Átsétálva a szemközti negyeden elérünk ahhoz a városrészhez, ahová itt töltött időm alatt szerintem a legtöbbet járni fogok! Hatalmas, selymes, homokos tengerpart terül el a lábam előtt, szabályosan rángat magához! Cipő le, nadrágszár feltűrés, futás!

A víz ugyan még elég hideg, ám a homok hőmérsékletére semmi kivetnivalóm nincs. Az ember el sem tud képzelni jobb időtöltést, mint üldögélni a parton, egy hűsítő Estrellát fogyasztva figyelni a hullámokat és a parton röplabdázó helyieket. Teljesen feltöltődtem!

Mikor már kellően felforrt az agyvizem a tűző napon (jaj, mi lesz itt nyáron?!), gondoltam, hűsölök egy kicsit a Gótikus negyedben. Naiv vágy: a tenger egyszerűen nem engedett maga mellől, így a parton haladtam tovább a két felhőkarcolóig és a termetes méretű aranyhalig. Itt egy elektromos-kocsi töltőállomásba is belefutottam: az érdekes kialakítású épület kellemes árnyékot adott.

A felhőkarcolók között haladtam a város felé. Az önkéntesek terére érve jópofa szobrokba futottam, ahonnan a gótikus negyed irányába folytattam utam. Menet közben még beugrottam egy pizza-menüre valahová (nem nyűgözött le, de legalább 7€ból megvolt), így a kis pihenő is megvolt, és az energia is megjött a százezernyi kis utca és sikátor felfedezésére.

Hogy merre jártam pontosan, nem tudom. Csak mentem. Ha egy kereszteződéshez értem, körbe néztem, s amelyik irányban csinosabb turistát láttam, arra kanyarodtam. Így jutottam el az örökké lobogó lánghoz az egyik templom oldalában, a Katedrálishoz, a Santa Maria del Pi templomhoz, egy galériába, ahol kinéztem egy festményt magamnak, csak már éppen eladták, de ha fölé alkudok, vihetem (az ára 285 Ft-al számolva 56715000 Ft). Mivel pont nem volt nálam ennyi készpénz – illetve ki volt centizve, és hát valamiből a haza utat is fizetni kellett :D -, még a nevét sem írtam le a kedves alkotónak, ne fájdítsa tovább a szívem.

Az örök tűz

Katedrális

Santa Maria del Pí

Nem tudtam megállni, hogy este még ne menjek le a tengerpartra. Ugyan már elég zord volt az idő (egy-egy széllökés olyan erővel vágta hozzám a homokot, hogy az szabályosan fájt!), mégis kellett ez a látvány, ez az illat, ez az életérzés. Visszafelé áthaladtam egy óriási rák alatt (nagyon jópofa!), majd ismét a Gótikus negyedben találtam magam. A Placa Catalunya felé haladva ismét olyan utcákban találtam magam, amik lélegzetelállítóak! Nagyon sok csempemozaik köszön vissza ránk a falakról, s ahogy kigyúlnak a sárgás fényű lámpák, egészen más, igazán antik hangulatot ad a városnak. Leírhatatlan, bocs, de ezt érezni és látni kell!

Több tucat csempemozaik van az utcákon

Szökőkút a Placa Catalunyan

A Placa Catalunya esti fényében (is) csodaszép! A szökőkutak lélegzetelállítóak! A szállásom felé haladva beleszaladtam egy Gaudi házba. Imádtam! Persze a belépő árát már nem (ez most nagyon költségtakarékos utazás volt…), így csak kívülről csodáltam meg a csipkés tűzfalat. Valahogy nem nagyon sikerült onnan elszakadnom, majd egy órát ácsorogtam, ücsörögtem előtte.

A szállásra érve nem nagyon kellett altatót mesélni, hogy el tudjak aludni. A Residencia Nuria hostelben szálltam meg, egy 10 ágyas szobában. Nem volt nagy szám, de az ember mit vár 7€-tól? Mondjuk ami kicsit rosszul esett, hogy bár a honlapjuk szerint az ár tartalmazza a reggelit és a WIFI-t, mindezekért mégis fizetnem kellett összesen 2,6€-t, így nem valószínű, hogy a jövőben nem választok inkább egy 11-12€-s saját szobás lehetőséget. Már ha nem döntök úgy, hogy hazaugrom, mert a jegyem is pont ennyi oda-vissza :)

Második nap >>