Ha valami vetekszik a beach-feelinggel, az nem más, mint a Güell park! Látni az elterülő várost és a mélykék tengert, valami felbecsülhetetlen élmény!
Az előző napi barcelonai városnézésemet kipihenve fogtam hozzá a Residencia Nuriában kapott reggelinek (az 1,6 €-s árért pont azt kaptuk, amit ennyiért az ember elvárhat: két szelet pirítós, némi vaj, keksz és kávé), hogy újult erővel induljak neki a város talán leglátványosabb parkjába, a La Salut melletti domb déli oldalára. Antonio Gaudi tizennégy év alatt készült el az 1900-ban indított fejlesztésével, azon célból, hogy itt lakóparkot alakít ki. Mivel rajta kívül senki nem akart ideköltözni, a családjával lakták be a hatalmas teret. Mára már az UNESCO Világörökség része az egyedi és igencsak hangulatos sétányokkal, lépcsőkkel, épületekkel szegélyezett terület, mind-mind egy rendkívül különös fantáziavilághoz hasonlítanak, s annyira különleges, hogy azt leírni lehetetlen, ezt egyszerűen látni kell!
Gyalog mentem el a parkba, nem mondom, hogy pihentető útvonalon. Ugyan a táv nagy része csak enyhe emelkedőn vezet Gaudi művéhez, az utolsó másfél kilométer alatt az ember többször elgondolkodik, miért spórolta meg a buszjegy árát?
Közel két órát töltöttem el a parkban, s bár a százezernyi turista sorra foglalta el pózolás gyanánt a padokat, sikerült egy szerencsés pillanatban kisajátítanom egy kis részt, ahonnan majd’ egész Barcelona és a háttérben elterülő Földközi-tenger látványában mélyülhettem el.
Természetesen visszafelé is gyalog mentem. Mivel nem volt nálam térkép (naivan azt gondoltam, ér valamit az okostelefonra telepített google-maps – tévedtem), csak a saját fejem után jártam követtem a hosszú utcákat. Célirányosan, persze: hedonista nap, kell a tenger!
A közel (itthon megnéztem, útvonaltervező alapján) 10 km gyaloglás alatt a város valódi arcát fedeztem fel. Számomra nem nyújtott többet, mint bármelyik nagyváros perifériája, az viszont nagyon tetszett, hogy gyakorlatilag sehol sem a megszokott aszfalttal kiöntött járdákon, hanem virágmintás térköveken gyalogoltam végig.
Utam során belefutottam a helyiek által csak szivarnak becézett Torre Agbart, ami a maga 144 méteres magasságával Barcelona harmadik legmagasabb épülete. Jean Nouvel műve mindig csodaszép: nappal fekete/vörös színekben pompázik, éjszakára a 4500 lednek köszönhetően kék színt kap. Jelenleg a vízművek épülete, így belülről megnézni nem lehet.
Tovább haladva már majdnem feladtam (hát igen, senki ne vegyek a humanciban cipőt, egy kalap kakit sem ér, egy hónap használat után mindkét talpa kilyukadt, a bélése meg teljesen szétnyűvődött [cserecipő, az előző két hónap után jutott el erre a szintre] – ezt az állapotot a legócskább dechatlonos cipőmnél is majd’ egy év alatt értem el!), mikor a horizonton valami nagy kéket véltem felfedezni a házak között. Újult erővel haladtam tovább, és komolyan mondom, a világ legjobb talpmasszázsa mezítláb sétálgatni homokban!
Némi pihenés és üdvözlőkép gyártás után a Gótikus negyeden keresztül indultam vissza a Placa Catalunya-hoz, ugyanis reggel írt srác, akivel a BlabBla Car telekocsis oldalon egyeztettem, mégsem megy haza, így maradt a vonat. Nem mondom, hogy nem volt fárasztó, de megérte!
Montserrat
Két nappal a Barcelonai kirándulásom után Luk-kal, egy volt angliai önkéntessel, aki jelenleg angolt tanít, a Montserrat-hegy meghódítását terveztük. Mivel aznap hatalmas eső volt a hegyen és környékén, így nyertem még egy pihenőnapot, így pénteken délelőtt 11-kor indultunk neki a nagy útnak. A Monistrol de Montserrat állomásig Manresától 3,75 €-s áron jutottunk el (ugyanitt kell leszállni, ha Barcelona felől érkezik valaki), onnan a hegyre három lehetőségünk van: a TGF vonata (zöld), a Teléferic (libegő) és a séta. Előbbit választottuk (6 € egy útra, a libegő picivel drágább). Mi a zöld vonatot választottuk.
A Montserrat városba érve nem csak a 11. századbeli bencés kolostort, de az 1592-ben befejezett bazilikát is megtekinthetjük. Ez utóbbiban található a Fekete Madonna, ahová évente több millió zarándok látogat el – ottani tartózkodásunk alatt csupán háromórányi sort kellett volna kivárni. Az 1236 méter magas hegy tetejére több túraútvonal vezet. Érdemes felsétálni a Sant Jeronira, hiszen szép időben egész Katalónia belátható, sőt, még Mallorca szigetét is kiszúrhatjuk. Lélegzetelállító látvány – mi sem panaszkodtunk, pedig elég borús volt végig az idő -, és azok a sziklák!
Én mindenkinek javaslom, látogasson el a hegyre, ha a környéken jár, nem fog csalódni!
Szombat délutánra katalán húsvétolásra vagyok hivatalos Callusba. Ez lesz a folytatás.
