Honfoglaló őseink a szalontai disznót magukkal hozták Keletről. Ezeket a hatalmas, borjú nagyságú, téglavörös színű hússertéseket kanászok terelték, és az új hazában a Tiszántúlon telepedtek meg. Ez a sajátos magyar-fajta csak a legújabb időkben pusztult ki.
Ebből a tényből az következik, hogy őseink nem voltak igazi nomádok. A férfiak ugyan kalandozó életmódot folytattak, maga a nép, a téli és nyári szállásra való költözéstől eltekintve, helyhezkötötten élt, disznótartással is foglalkozott, tehát nem volt igazi nomád.
Őseink magukkal hozták a szalontai sertést, s itt találták a bakonyi disznót a Bakonyban és az alföldi zsírsertést, amit még az avarok tenyésztettek.
Ősi hússertéseink sajnos kihaltak. A bakonyi fajta is. A mai híres magyar mangalica zsírsertés viszont tartja a szoros rokonságot az említett avarkori alföldi disznóval.
Íme, a magyar sertés története dióhéjban. Most pedig a disznótorok következnek.
Őseink bizonyára vándorlásuk során is bőven éltek sertéshússal, szalonnával. I. István 1036-ban intézkedett a Bakonyban makkoló sertésekről. I. Endre kiéheztetett ellenségének, III. Henriknek 1051-ben például 2000 oldalszalonnát küldött ajándékba. Persze ez csak sózott, esetleg borsozott szalonna volt. A paprikát nem ismerték. Ez a fűszerünk csak a 18. században kezd szélesebb körben elterjedni. Tehát csak vagy 200 éve beszélhetünk paprikás szalonnáról, kolbászról, gulyásról és paprikás csirkéről. Használtak ugyan korábban is fokhagymát, sáfrányt, zsályát, rozmaringot, borsot, gyömbért, kaprot és majoránnát, csak éppen paprikát nem.
Hurka vs Kolbász
Várjuk véleményed kommentben és a facebookon!
2×Sült – tudjuk, hogy tetszik!
