Július 8-18 között görögországban nyaraltam, Thassos sziget Limenaria városában. A sziget magyarországi honlapjára írt élménybeszámolómat úgy gondoltam, Veletek is megosztom!

Július 8-án eljött a nagy nap. Eredetileg Asprovaltára mentem volna, ám amint megláttam az interneten a fényképeket Thassos-szigetéről, egyértelmű volt számomra, hogy szabadságomat ott kell eltöltenem. Bár a szervezők felől sok információt nem szereztem, az Égei-tenger legészakibb szigetéről szóló honlapon, és annak fórumáról már kellő felkészüléssel indultam az egyik fehérvári hipermarket parkolójába. A busz eredetileg délben ért volna oda Párkányból, egy óra előtt 10 perccel már sikerült elindulnunk Görögország felé.

Az utazás körülményei hagynak némi kívánnivalót maguk mögött, mivel több széken csak csomagok, valamint egyedül utazók találtattak, nem tudtunk egy kupacba kuporodni – a lányok elől, mi meg hátul szorongtuk végig a 22 órát. Meglepetésemre a nem kimondottan luxusbusz kategóriás járgányban nem utáltam annyira ezt a majd’ egy napot, mint a valóban négycsillagos körülményekkel felszerelt prágai járaton a 7 órát…

Thassos felé gyakorta megálltunk, s úgy vélem, a határokon való továbbjutás sem okozott különösebb gondokat, szépen lehetett haladni mind a sztrádákon, mind az országok szélénél egyaránt (talán legtöbbet a Bulgár-Görög határon álltunk, ugyanis 4 busz próbált hasonlóan továbbjutni a nagy kékség felé – vagy ki tudja, merre…).

Csütörtök reggel 8 körül értünk Keramotihoz, ahol kompra szálltunk, gyönyörködtünk a medúzákban, és úgy fél órát lebegtünk a csodálatos színekben pompázó tengeren, mikor Limenasnál (Thassos) ráléptünk a 393 km² területű, hegyes, sziklás, sűrű erdőkkel borított szigetre, mely a mitológia szerint Europé keresésére induló Thassos egyik megállója volt, ahol fáradságát kipihenve eldöntötte: letelepedik, és gazdaságot alapít. Az úton egy homokbucka, valamint egy nagyobb sziget mellett hajóztunk el – előbbin fürdőzők sokasága, kik vagy odarepültek, vagy jár oda is kishajó... (utólag kiderült, homokút vezet oda, melyet nem láttunk a kompról)

Buszra szállva a sziget nyugati oldalán haladtunk végig, ahol bepillantást nyerhettünk mind a hegyes-völgyes területen, mind a közvetlen a tenger mellett haladó főútjának varázslatos világában. Áthaladva Prinoson és Skala Marionon, közel egyórás zötykölődés és ablakra tapadás után elérkeztünk Limenariába, ahol lenyűgöző apartman és látvány fogadott minket: a szállásunk 50 méterre volt a tengertől, aminek partján kelet felé tekintve a város nagy része is láthatóvá vált. Előre tekintve többeknek nemes egyszerűséggel be tudtam mesélni, hogy Afrika partjait látjuk, míg valójában Aigalo Pelagos partjai és hegyei tárultak fel szemünk előtt.

Mivel a szobákat még nem foglalhattuk el azonnal a Studios Konstantinos névre hallgató apartmanban, első utunk a víz hőmérsékletének leellenőrzése, majd az udvar felderítése volt.

Úgy gondolom, a szállás legjobb studióját kaptuk meg: a harmadik emeleten két négyfős (két-két szobás) lakást alakítottak ki, a miénk a jobboldali, hatalmas terasszal ellátott, egyik szobájával a tengerre (ez volt a fiús lakrész), másikéval (a lányok szállása) a városra néző kilátást biztosították. A teljes második szint Jorgos, a tulaj és családjának lakása volt, míg a földszínten 5 kétágyas szobát rejtettek el – nem sokat érő kilátással.

Már az első nap élményekkel és gondokkal telítettre sikerült: koradélután a fürdőzés előtt beültünk a hotellel szembeni pubba, ahol megkóstoltuk mind a Mithost (görög sör), mind a frappét – bevallom, 2,5€-ért elvártam volna, hogy legalább ne instant kávéból készüljön a hűsítő koffeinbomba. A pub amúgy nagyon hangulatos: terasza, külön helyisége és úszómedencéje várja a vendégeket, s aki valamit rendel, egész nap használhatja a nyugágyat és a letelepített napernyőket. Belépve a helyiségbe hatalmas pult és harsány színek várják a vendégeket. Kellemes megjelenés, kedves kiszolgálás vár mindenkit – bevallom, ennyi pénzért mindezt el is várjuk!

Később a tengerparti sétányon haladva a kikötőt elhagytuk, és egy csodálatos öbölbe jutottunk, ahová persze gyalogút nem vezetett, és a vizes papucsom megcsúszott a hegyes sziklákon, így a bokám „kissé” sajogni kezdett – gyakorlatilag nehezemre esett ráállni...

Este kifogtuk a város legrosszabb gyrososát: senkinek sem ajánlom a sétány végénél balra emelkedő utca (nem kell jobbra tartani a kikötő felé, és a buckákkal autók elől lezárt utcán sem folytatni utunkat!) Wellcome Snack Bar névre keresztelt, elvileg N°1 görög specialitásokat áruló helyét – igen, ez az, ami a gyógyszertár mellett van 3-4 lépésre. Most is beleborzongok, mennyire szörnyű volt: a pita teljesen száraz, a paradicsom a hőségtől összeaszalódva, a hús rágós és íztelen… Tényleg nem olyan, mint amit mi megszoktunk!

Éjjel az egyik leányzó rosszul lett, s mivel a csapatból nekem volt egyedül egészségügyi képesítésem, a légzését és a keringését én biztosítottam a mentő megérkeztéig, amivel Prinosba száguldottunk, az igen balkáni ambulanciára – ha csak a higéniát nézem, akkor is mondom: kerülje el messze, aki teheti! Öröm az ürömben: éjszaka is csodálatos a sziget s a tenger, már csak az a baj, hogy a szakápoló a pulzust sem tudta, hol kell megmérni…

A tengerparton üldögélve, nagyokat beszélgetve egyben ezer százalékig biztosak voltunk Barnival: minél rosszabb a főpróba, annál jobb a premier, szóval nagyon nem lettünk letargiások, tudtuk, az elkövetkező hat nap frenetikus lesz! Kár, hogy reggel 8kor sem láttuk még a napot előbújni a hegyektől, így az élmény nélkül tértünk aludni.

Július 10. péntek

Déli kelésünk után nekiálltunk a hozott alapanyagokból valami ebédfélét készíteni (lecsót és galuskát sikerült összedobni), majd a tengerparti sétányon nézelődtünk. A lányokkal elmentünk felfedezni a kolostort és környékét – no meg megnézni, hátha visz gyalogút másik irányból is az öblünkbe. Nem visz, de a látvány minden esetre frenetikus volt! A város egyik legmagasabb pontjára épített, ma már romokban álló sárga épület éjjel-nappal az origóban van: folyamatosan világítják, mikor a nap sugarai már nem verik vissza a fényt róla. Mellette kisebb múzeum található: mitológiai szobrok, és egy régi épület maradvány van a hegytetőn, amiről sajnos nem tudtuk megállapítani, mit funkcionált annó, csak hogy reneszánsz stílusban épült fel. Este a Kaba Restaurant pincére adta a legjobb ajánlatot: mivel magyarok vagyunk, 15% kedvezményben részesít bennünket, ha náluk vacsorázunk. Nagyon finom marhát ettem paradicsomos hagymás szósszal, ám a tintahal nem nagyon nyerte el Veronika tetszését, míg Ági isteni polipot evett.

A vacsora után körbe jártuk a kikötőt, s az egyik halásszal üzletet kötöttünk: hoz nekünk szívesen tengeri csillagot és kagylókat is, ha viszünk neki valami rövidet. A biznisz meg is volt: a nagy csomag tengeri élőlényt egy üveg Tokajival köszöntük meg. Bár szakszerűen elmondta, hogyan kell a csillagot kitisztítani, valahogy nem volt hozzá ízlésünk az utolsó napokban, így lelkünkön szárad 7-8 csillagocska életének kioltása… Gondolom a „józan életet élő” halásznak ízlett a magyar nedű :)

Szombaton Barnival motort béreltünk (12€ volt a tankolással együtt), és azzal jártuk be a sziget keleti részét: Limenaria-Potos-Aliki-Skala Potamias volt az útvonal. Végső célunk a Golden Beach északi részén található móló meglátogatása volt, amit a kitelepített webkamera naponta kétszer (görög idő szerint délben és este hatkor – idehaza egy órával korábban) fél órán keresztül mutat. Érdekes, hogy a helyieknek erről fogalmuk sincs: mivel elfelejtettem, melyik étterem előtt kell letérni a mólóra, több helyen érdeklődtünk, mire nagy nehezen odataláltunk. Barátommal itt integettünk szeretteinknek és a fórumosoknak, miután éhségünket csillapítottuk a Vigli étteremben. A remek attitűddel megáldott kerthelyiség ugyan csalódást nem okozott a látványban, nyelvtudásunk hiányossága annál inkább: a borjúhúsnak fordított ételről az első falat után derült ki, ez inkább májat takar, mint színhúst... Nem baj, a körettel „jól laktam”, ugyanis én meg nem eszem a belsőségeket semmi pénzért! 12 €-t fizettünk fejenként az üdítővel és Tzatzikival együtt, amit be kell vallanom, szerintem kegyetlenül elszúrtak, mert köze nem volt a salátához – bár a helyiek messze más stuktúrával készítik, mint idehaza szokás, ez tényleg rossz volt, és a maga 3 eurójáért nagyon drága, ha a mennyiséget is nézem.

Az útról: úgy 45 km-t tettünk meg a szerpentines és sokszor életveszélyes, nagyon erős emelkedőkkel megáldott, csodálatos tájon, míg Limenariasból a Golden Beachre értünk. Gyakorta megálltunk fényképezni, az útvonal egyszerűen leírhatatlan! Amire nagyon figyelni kellett: nem is az éles kanyarok miatt láthatatlan szembeforgalom, annál inkább az útmentén szabadon kószáló kecskék jelentettek nagyobb riadalmakat! Minden esetre megérte 25-30 km/h-val repeszteni a robogón a sokszor 10-20%-os emelkedőkön. Itt áldom az égieket, hogy nekem nincs jogsim, így volt lehetőségem gyönyörködni a tájban.

Este azért kipróbáltam, milyen a robogó volánja mögött: Limenaria tengerparti útján repesztettem vele – Barni szerint nem is olyan rosszul ;)

Vasárnap reggelre hatalmas hullámok érkeztek a városba, így a 9 órai hajókirándulást délután kettőre tették át. Akkor sem volt kisebb a víz játéka, mégis elindultunk: a lélekvesztő jól bírta a tenger erejét odafelé. Egészen Aliki strandjáig haladtunk a hangulatos hajóval, út közben egyszer megálltunk Astrisnál, ahol az ebéd előtt fél órát lubickoltunk és ugráltunk a fedélzetről. Étvágygerjesztőnek Ouzoval kínáltak minket – igaz, hígítva kaptuk a görög nemzeti italt, de nem voltak szégyenlősek, nekem, aki nem iszom amúgy alkoholt a 7 feles kellően szédítő hatást ért el. Ebédre Colát, fehérbort és Suvlakit kaptunk salátával, ami főtt burgonyát, paprikát, paradicsomot és lilahagymát tartalmazott – bevallom, fél fogra volt csak elég. Visszafelé, hogy még véletlenül se unjuk meg a csodálatos sziget látványát, hatalmas viharba kerültünk, ahol közel 6 méteres hullámok dobálták a hajót. Összesen 7 ember lett tengeribeteg (köztük egy ájulást is átéltünk) és egy baleset is érte a csapatot, így ismét nem tagadhattam meg EÜ-s előjáróságom: míg a rosszullevőket próbáltam megnyugtatni, s megfelelően ellátni, majdnem kiestem a hajóból, mely egyszerre volt kegyetlenül félelmetes és csodálatos is: így láthattam, hogy a hajó orra 6-7 méterrel magasabban van, mint a vízszínt. A leendő kapitány, jelenleg még csak a vendéglátás részével foglalkozó Nektarios az este folyamán a disconak nevezett kocsmában ki is nevezett az ő legjobb magyar doktor barátjának :) Persze nem is lenne kerek a történet, ha szerelmi szálak ne alakultak volna ki: Ági és Neki nagyon egymásra találtak az úton, melyről bizonyosságot is szereztünk a disco előtt Krisztináék bárjában. (Krisztina a szlovák utazási iroda helyi képviselője, élettársa Jorgoos)

A Tredi Cafenes névre keresztelt bár Jorgos és Krisztina tulajdonában áll, ahol lehetőséget kaptunk internetezésre, és szívesen vártak minket némi hűsítő – vagy inkább alkoholt is tartalmazó – italra. Megismerték barátaim a Malibu-Colát, valamint Jorgos kevert valami görögdinnyés italt annak, aki ihatja. Mivel fruktóz érzékeny vagyok, így vodkát kaptam colával – már csak ez hiányzott a hangulatomhoz, s a Nile nevű disco látogatásához.

És igen, a szórakozó egység… Bömböl a zene a nyitott, és tökéletesen egymás mellett lévő discokból, ahol a helyiek valami méregdrága ital mellett (összesen egy Colát fizettem magamnak, az is 3€ volt…) üldögélnek, míg a turisták táncolnak a teljesen amatőr DJ kimondottan béna zenei válogatására… De ugye, ahány ház… A Nile egy egyszerű tengerparti kocsma hangulatát árasztja: könyöklők és 4 személyes szeparék veszik körül a középen kialakított pultot. Ami viszont nagyon meglepő volt: az undorító WC egy külön, nyitott helyiségben volt, ahol nyugodt szívvel hagyták ott a hatalmas plazma TV-t és egyéb értékeket is – bár eleve meglepetést okozott, hogy a motorokban, autókban is simán benne hagyják a kulcsot, a fene sem nyúl hozzá. (Talán nem is lennénk igazi magyarok, ha nem mi vettük volna fel az utcán alvó 10€-t!)

Hétfőn délelőtt kisebb kirándulást tettünk Lovuolus Kostashoz, a helyi szobrászhoz Ágival, a Potamiaban élő, magyar utazási irodákat átfogó hölggyel, aki a fentebb említett honlapot is lelkesen szerkeszti. Kedves, színpatikus teremtmény, aki nagyon jó idegenvezető – kellő felkészültséggel mutatta be nekünk a szobrász portáját, aki szívesen vár bárkit, aki alkotni szeretne. A szobrászhoz legegyszerűbben úgy jutunk el, hogy a kikötő melletti úton haladunk egyenesen (ami majd egy idő után visszafordul), s így kiérünk a főútra, mely Potamiába vezet. A kereszteződésnél balra egy velencei stílusú romos, rózsaszínre mázolt ház található, közvetlen vele szemben, a jobb oldalon van a szobrász udvara, ahová bárki nyugodtan betérhet 8-15 óra között. Ági elmondása szerint nem baj, ha azonnal nem végez valaki a munkájával, a mester soha semmit nem dob ki, ha öt év múlva visszatér valaki, folytathatja művét! Persze a kirándulást éhgyomorral nem lehet megtenni, ezért kipróbáltuk Krisztina szerint a legjobb gyrosost, a tengerparti sétányon egyenesen haladva, a buckákkal lezárt útra tartva balra az első Snack Barban, ahol valóban már magyar gyomornak megfelelő ételt szolgáltak fel. Bár meglepődtünk itt is: nem borjú, annál inkább sertés volt a nyársra fűzve, s ketchupot és mustárt adtak mellé…  A nap hátralevő részében már csak alvásra volt energiánk.

Kedden elterveztük, nem maradhatunk további élmények nélkül, ezért Jorgosszal elmentünk Limenasba, ahol körülnéztünk a bazársoron, költekeztünk, majd a Zorbas tavernában csillapítottuk éhségünk. Veronikával Muosakát rendeltünk, Barni Spaghetti Carbonarat evett. Megkóstoltuk itt is a tzatzikit, ami már inkább volt élvezhető, mint a Vigliben. A kikötőben kagylókat gyűjtöttünk, majd kihalásztunk egy szögekből összeeszkábált, valószínűleg bálnák pecázására használt horgot is. Hazafelé, hogy költségeinken spóroljunk és élményeinket gazdagítsuk, stoppal indultunk. Kezdetben nagyon rossz helyet választottunk magunknak, szinte senki sem akart megállni. Írtunk is egy táblát, hogy a végcél Limenaria vagy Prinos. Persze mindezt a legnagyobb hőségben, ezért betértem egy házhoz, hadd töltsem meg hideg vízzel a forró nedűt tartalmazó palackjainkat. Mikor elköszöntem onnan, az emeleten lakó görög hölgy rámkiabált, hogy várjak egy percet, és ledobott nekem egy jégre fagyott palack vizet. Nagyon szimpatikus volt :)

Végül úgy jutottunk tovább, hogy Veronika mutatta a táblánkat egy ásványvízszállító autósnak is, aki visszatolatott, és elvitt minket Prinosig. Megmutatta, hol érdemes itt stoppolni, majd pár perc múlva megtaláltam az első olaszul beszélő autóst, aki elvitt minket Skala Kallirachisig, ahol kötelességünknek éreztük megnézni, milyen a homokos tengerpart, így rövid fürdés után indultunk vissza Limenariaba – persze itt is stoppal: egy tűzoltó vett fel minket és vitt el a város északi csücskéig. Élménnyel, látvánnyal teljes napunk volt ismét!

Szerdán fürödtünk és napoztunk egész nap, és este elsétáltunk az Iris Goldba (Limenariatól 3 km-re van a nyugati irányban), ahol csodálatos ékszereket láttunk. Ki is néztem magamnak potom 490€-ért egy karórát, meg 104-ért egy karláncot. Hogy ne maradjanak ajándék nélkül újdonsült barátaim, mindenkinek személyre szabott meglepetést készítettem az előző este gyűjtött kövekből: Ági, mivel hiába fürdőzött a Nap sugaraiban, 30 faktorok, csak Thassos szigetén használható naptejet, Veronika világjáró fésűt, Barni világjáró mobiltelefont kapott, hogy mindig célba érjenek üzenetei. Este elmentünk Jorgosék bárjába, majd a Nilebe, ahol Ági és Nektarios enyhén egymásra találtak, így az éjszakát (pontosabban a hajnalt – két óránk volt felkelni) már hármasban töltöttük a fiús szobában.

Csütrötökön reggel 9-ig el kellett hagyni a szállást, ám a busz csak egykor indult, ezért reggel még elmentünk enni valamit az egyik tavernába, hamburgert és szendvicset rendeltünk 4€-ért. Mivel időnk volt még, és szívünket húzta az Iris, elsétáltunk, és vettünk Veronikával egy-egy karórát magunknak. Kora délután fájó szívvel hagytuk el a várost, és végig szenvedtük a hazáig tartó utat. Péntek reggel 9 körül értünk Székesfehérvárra.

Hogy mennyire tetszett a nyaralás? Erős vágyat érzünk ismét kimenni, és ha a tervem bejön, szeptemberben ismét ott leszünk – ám ehhez nagyon nagy szerencse is kell! Egy biztos: a helyet már kinéztük Barnival, hol nyitjuk meg a kicsit nagyobb gasztronómiai élményeket nyújtó, magyar szabványos gyrost áruló tavernánkat!

A készített fényképeket ezen a linken látjátok!

Az utazási iroda ajánlatai (kattintss a képre a nagyításhoz!):