Nem kell szakács-pincér főiskola ahhoz, hogy az ember tudja: az éttermek- és egyéb vendéglátóipari, valamint szórakozóhelyek legnagyobb bevétele, illetve haszna az italok értékesítésében rejlik. Általában, persze…

És láss csodát: tudnak még meglepetéseket okozni számomra az egyes tulajdonosok (vagy éppen a szórakozott felszolgálók), mint ahogy azt a székesfehérvári Aranycsengő étterem esetében tapasztalhatjuk.

Az autóbusz pályaudvartól „egy köpésre” található evő-hely valahogy az elmúlt években folyton kereste önmagát – olyannyira, hogy több név- és kínálat változtatás, a személyzet részbeni, vagy teljes lecserélése tetőfokaként jelenleg tárt karokkal várják vendégeiket, node nem akármilyen módon: térjen be bárki, ám az messziről kerülje el a szépnek még jó indulattal sem mondható bejáratát, aki csak egy pohár borra, vagy egy gyors presszókávéra vágyik!

Mint ahogy a képen látható: felhívják kedvesen a figyelmünket, hogy aki nem eszik, az inni sem fog – tetszik, nem tetszik, ez van. Így aztán a kedves felszolgálóknak nem kell potom öt-kilencszáz forintos bevétel után 2-3 poharat mosogatnia, a hűtőajtót 20 percenként nyitogatnia, s eleve: mi az már, hogy úgy kelljen a munkáját végeznie, hogy két-három kést és villát ne polírozhasson levezetésként?!

Nos, úgy látszik, a helynek erőteljesen „(arany)csengettek”, főként, mert már nem látom ott azt a tíz-tizenöt fős főiskolás brigádot, nem hallatszik az utcára a traccsparti, s igazából akárhányszor elmegyek az üzlet előtt (bármelyik időben, szinte minden nap többször), a személyzeten kívül mást nem nagyon láttam még bemenni…

Kedves Tulaj, kérem, magyarázza el nekem, mire jó ez? Tényleg érdekel!