Érdekes cikkre bukkantam a Szifon honlapján, miközben régen foglalkoztató kérdésemre kerestem választ - hátha az is tananyag, hogy a felszolgáló kérőddzön rendelésfelvételkor. Igen, kérőddzön, mert másnak nem tudnám nevezni a már-már lufikat fújó mozdulatokat rágózás közben. Bár az olvasottakban éles fordulatot vesz a történet, az alap kérdést ugyancsak rejtély fedi...

Délután négy, viszonylag kicsi forgalom, de az talán nem is számít. Az egyik meglehetősen drága étterem a belvárosban a sok közül. Belépve az ajtón, néma csend fogad a pincérek részéről, egyik - másik gusztusosan, nyitott szájjal rágózik, néhány a pultot támasztja, de egyikük sem köszön. Félve, hogy rossz helyre jöttem helyet foglalok, még mindig nem veszik észre, hogy bejöttem vagy talán nem is foglalkoznak velem. Kisvártatva, sértődötten közelít az egyik, és érdeklődik, mit akarok, majd hoz egy étlapot és lendületesen ledobja elém jó másfél méterről. Természetesen tegez, hiszen még soha nem láttuk egymást – gondolja, úgy sem találkozunk újra -, miért nem tenné. Aztán jön is gyorsan vissza, hogy felvegye a rendelés - még a felét sem néztem meg az étlapnak – de sztoriban van, a pultnál várják a többiek, meg különben is mit zavarom ottlétemmel, én csak egy vendég vagyok a sok közül. Az ételt az étlaphoz hasonló udvariassággal tolja elém. Kellemeset csalódok a szakácsban. Majd kis ejtőzés után fizetni szeretnék, de a pincér most sem siet, elfoglalt de ez természetes, hiszen én még mindig csak vendég vagyok, semmi más. Az ár hihetetlen magas, és a kedves felszolgáló műmosollyal arcán, borravalót remél, csalódnia kell bennem, hiszen az árban is benne volt már vagy háromszor. Távozok, elköszönésemet nem viszonozzák, miért is tennék, hiszen csak egy kedves vendég távozott.